Gál Imre, tanár

Fájdalmas elszakadás a szülőföldtől

A Heves megyében lévő Recsk nevének hallatán feltehetőleg azonnal eszünkbe jut a rézbánya, és az 50-es évek hírhedt internáló tábora. Itt látta meg a napvilágot Gál Imre. Sokáig egyedüli gyermekként nevelkedett szeretetteljes légkörben. A II. világháború befejezése után született még két öccse. Egyikük kertészmérnök, a másik nőgyógyász-onkológus orvos. Testvéreivel a nagy korkülönbség ellenére a mai napig szoros a családi kötelék.

Gál Imre kisgyermek, amikor a szemész észleli a szürkehályogot. Azokban az években ez a diagnózis egyet jelentett az előbb-utóbb bekövetkező vaksággal. Kamaszkoráig, ha rosszul is, de láthatta a világot. A látásfogyatékosságból adódó gondok először a normál elemi iskolában jelentkeztek, ahol nehezen ment a tábláról a tananyag lemásolása, a síkírású betűk írása és olvasása. Szülei egy falubeli vak kisfiú – a későbbi főtitkár, dr. Bódi István – esetéből értesültek a vakok iskolájának létéről, s bár nehéz szívvel, de odavitték gyermeküket. Az 1943/44-es tanévet írták ekkor, amit fiuk egy félév alatt sikerrel elvégzett. A tanulást azonban félbeszakította a magyar történelem viharos korszaka.

Út az egyetemig

1944 március 19-én Magyarországot megszállták a német csapatok. A vakok iskolájában egészen 1945. őszéig szünetelt a tanítás. Így Gál Imre hazament Recskre a szülői házba. Sok átsírt éjszaka után, amit távol töltött az otthontól, most mégis visszavágyott: hiányoztak a társak, a tanárai, az új ismeretek. Azután végre elérkezett ez az idő is, visszaköltözhetett a fővárosba. Az 1945/46-os tanévet hat hét alatt elvégezte. 1952-ben fejezte be alapfokú tanulmányait és nyomdász szeretett volna lenni. Tanárai, szülei látva képességeit másként akarták: az I. István Gimnázium tanulója lett két másik látássérült társával együtt. Jól tanult és a sikeres érettségi után maximális pontszámmal jutott be az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-történelem szakára. Ez időtájt a Vakok Állami Intézetében kapott szállást. Harmadévesen a magyar szakot leadta. A két szak tetemes mennyiségű olvasnivalóval járt, ami nagy megterhelést jelentett. Az egyetemen foglalkozott lélektannal és logikával, biztatták, hogy komolyabban mélyüljön el a vakok pszichológiájában. 1961-ben vehette át történelem szakos középiskolai tanári oklevelét.

35 év a pályán

Nehezen kapott állást. Először úgy képzelte, hogy látó gyerekeket fog gimnáziumban tanítani – mindez álom maradt. A minisztérium helyezte el végül a Vakok Általános Iskolájába. Egy kisegítő osztályban kezdte tanári pályafutását, amire úgy emlékszik, hogy pedagógiailag hasznára voltak ezek az évek. Mindig érdekelték az idegen nyelvek, ezért az egyetemi évek során orosz nyelvből is államvizsgázott. Miután az iskolából elment az orosz tanár, felkérték, hogy vállalja el a nyelvoktatást is. Előbb képesítés nélkül, majd a Szegeden megszerzett főiskolai tanári oklevéllel egészen 1994-ig tanította az orosz nyelvet. Az orosz nyelvoktatás megszűnésével egy időben középfokú német nyelvvizsgát tett a Goethe Intézetben, így a történelem mellett egy újabb idegen nyelvet is tanított. Linzben 3 hetes tanfolyamon az Optacon gép használatára és tanítására képezték ki 1993-ban, így Optacont is oktathatott vak diákjainak, hogy a síkírású könyveket is olvashassák.

Feleségében, Szendrei Margit tanítónőben Igazi társra lelt akire rábízhatta életét.

Gál Imre hosszú éveken át résztvett szövetségünk kulturális életében: tagja volt a Homérosz Énekkarnak, sakkozott, zsűri elnök volt a Braille-írás versenyeken, játszott a zenekarban; de országos küldöttként is dolgozott sorstársaiért. 33 éven keresztül másolt a pontírású könyvtár részére. Ünnepélyeket, kulturális megmozdulásokat rendezett a szövetségben. 1963-ig tagja volt az Országos Választmánynak. A pontírás iránt mélyen elkötelezett. Javaslatára vette kezdetét a Braille-írás és olvasás verseny a vakok iskolájában.

Nincs olyan nap, hogy ne olvasna akár Braille-, akár hangoskönyvet. A 70-es években – mikor még módja volt rá – feleségével beutazták Európa jelentős részét, érdekelte a világ.

Gál Imre hálás a sorsának mindazért, amit kapott. Úgy gondolja, hogy még a “keresztek” is javát szolgálták. Sík Sándor szavával mondja: “Hála legyen Uram mindenért, hála legyen!”.

Pihenésül szívesen választja a csendet, a hegyeket, a hangversenytermet, és elmaradhatatlanul a könyveket. Tanítványainak mára “Imre bácsi” lett, aki ugyanúgy megkövetelte tőlük a tudást, mint hajdanán. Soha nem volt szándékában senkit sem megbántani, s ha mégis ezt tette volna, bocsánatot kér mindazoktól, akik úgy érzik, hogy Gál Imre fájdalmat okozott nekik. Alázattal akarta szolgálni a vak ügyet – mondta.

Gál Imre tanár urat az MVGYOSZ Országos Elnöksége 60. születésnapja alkalmából, munkássága elismeréseként a Braille-Emlékérem arany fokozatával tüntette ki.

Bartha Zsuzsanna, Vakok Világa, 1996 november.